2025. november 4-én a nemzeti gyásznapon emlékezett a város a forradalom leverésére
Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata 2025. november 4-én, a nemzeti gyásznapon tartotta meg a ’56-os forradalom és szabadságharc leverésének emléknapja alkalmából rendezett megemlékezéseket és koszorúzásokat.
Az eseménysorozat a Kossuth téren kezdődött, ahol Magyarország lobogóját felvonták, majd félárbócra engedték a nemzet gyászának jeleként. Ezt követően Iván Kovács László emléktáblájánál helyezték el az emlékezés koszorúit a Debreceni Szakképzési Centrum Bethlen Gábor Közgazdasági Technikum és Kollégium falán.
A várost ezeken az eseményeken Puskás István alpolgármester képviselte.
A Debreceni Köztemetőben tartott központi megemlékezésen Széles Diána alpolgármester mondott beszédet, aki Nagy Imre 1956. november 4-én hajnalban elhangzott rádióbeszédének szavaival idézte fel a tragikus eseményeket:
„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”
Az alpolgármester kiemelte: 1956. november 4-én a szovjet hadsereg hadüzenet nélkül indította meg a magyarországi inváziót, amelynek célja a forradalom leverése és a Nagy Imre vezette demokratikus kormány megdöntése volt. A vérbe fojtott szabadságharc emlékére az Országgyűlés 2013-ban november 4-ét nemzeti gyásznappá nyilvánította.
Széles Diána beszédében a debreceni események sajátos történetét is felidézte.
A „Haldoklik a líciumfa” című, 1956 decemberében megjelent újságcikkre utalva elmondta: a debreceni líciumfa nemcsak a város egyik szimbóluma, hanem a szabadság és az igazság fája is. A legenda szerint a Déri térre bevonuló szovjet tankok egyikének lánctalpa letörte a fa ágait, megsebezte a törzsét – ezzel Debrecen lelkét is.
A líciumfa azonban ma is él és virágzik, a város hitének, kitartásának és békéjének jelképeként.
Az alpolgármester meghatóan emlékezett meg Guti Józsefről, a Déri téri posta házmesteréről, aki életét áldozta, amikor a szovjet katonák tüzet nyitottak a főposta épületére. „Nem harcolni akart, hanem védeni – a várost, az embereket, a közösséget. Ő a béke hőse volt” – fogalmazott Széles Diána.
Hangsúlyozta: „A béke nem a gyengeség jele, hanem a legnagyobb erőé, a hit jele, hogy az igazság végül gyökeret ver ott, ahol a lánctalpak csikorognak.”
Zárásként Buda Ferenc – Debrecen 56-os hőse – Rend című verséből idézett:
„A véres, megfeszített Béke / lenéz a fegyverek csövére. /
Hazánk zúzott szívén a vér / görcsös, sajgó csomókba alvad. /
Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat.”
Az ünnepi gondolatokat követően Debrecen és Hajdú-Bihar vármegye vezetői, civil szervezetek, iskolák és intézmények képviselői helyezték el koszorúikat az ’56-os kopjafánál.
Az eseményen Molnár Petra, a Debreceni Egyetem hallgatója szavalta el Bartis Ferenc: És mégis élünk című versét, Jaramiás Ádám (hegedű) és Gyurkó Ádám (harmonika) zenei kíséretével. A megemlékezéseken közreműködött a Debrecen Helyőrségi Zenekar is.
A nap második felében a megemlékezés a Kossuth Laktanyában folytatódott, ahol Csákvári Sándor történész idézte fel az 1956-os debreceni eseményeket. Elmondta, hogy az első lövések Debrecenben dördültek el, amikor a Belügyminisztérium karhatalmának tagjai a Kossuth utcán tüzet nyitottak.
A város katonai egységei – a 48. lövészezred és a technikai tiszthelyettesképző – rövid idő alatt biztosították a közrendet, megszervezték a lakosság ellátását és a városi védekezést.
Ám november 3-án a Vörös Hadsereg 8. gépesített hadserege körbezárta Debrecent. Hajnalban kezdődött a „Forgószél” hadművelet, amely végül elfojtotta a szabadságharcot.
Csákvári Sándor történész megrendítő történetekkel emlékezett a Kossuth Laktanya áldozataira, köztük Garami Gyula magyar-orosz szakos tanárra, aki súlyosan megsérült a támadásban.
A harckocsilövedék nyomai ugyan már eltűntek az épület faláról, de – ahogyan fogalmazott – „ha egy épület képes emlékezni, akkor nekünk is kötelességünk az emlékezés”.
Záró gondolatként így fogalmazott:
„Tisztelet a hősöknek, akik életüket adták a szabadságért. Emlékük Debrecen falai között is tovább él.”
