A narcisztikus személyiségzavar hátterében legtöbbször korai, még a gyermekkorból fakadó szeretethiány, mellőzöttség, különféle elfojtott lelkisérülések, sorozatos megbántottság érzés, rossz életkörülmények állhatnak. Ezek az emberek – akik közt több a férfi-, a környezetükben élőket szinte az uralmuk alatt tartják, kedvük szerint „rángatják” őket, a játszmák sorával, az őrületbe kergetik legközelebbi családtagjaikat, miközben mindenkor az áldozat szerepébe bújnak. Az újabb kutatások szerint, nincs okunk a hasonló tüneteket, viselkedést produkáló nőket felmenteni.
Bárkin mosolyogva átgázolnak, majd úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna. Ördögi kör. Amennyire intelligensnek, olykor kedvesnek tűnő a viselkedésük, épp olyan gúnnyal, és arcul csapással képesek átvenni a „hatalmat” bárki felett. Irányítanak és képtelenek veszíteni. Ismerős?
Nem éreznek lelkifurdalást, megbánást, ha valakit porig aláznak. Mennek tovább. Kedvesnek, elfogadónak, segítőkésznek is képesek mutatkozni, ezt azért teszik, hogy a saját, látens kisebbségi érzésüket ellensúlyozva, glóriával a fejük felett tündökölhessenek, törékeny önértékelésüket megerősítve.
Betegségüket a pszichológusoknak, pszichiátereknek sem könnyű felismerni, így a gyógyítási folyamat is elhúzódhat, gyakorta el sem kezdődik. A narcisztikus személyiségzavarban szenvedő embereknek nincs betegségtudatuk.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy valóban az önimádat társadalmában élünk? Erre a kérdésre a legtöbb szakember nem tud választ adni. Ráadásul, akaratunkon kívül egyre több narcisztikus gyermeket nevelünk, ami a korai szülői gondoskodás hiányérzetével, a szeretetlenséggel, magánnyal, a sorozatos megbántottság talaján fejlődik. Máskor épp a túlzott rajongás, kényeztető, tárgyiasult szeretet útvesztőinek, a helytelen szülői viselkedés ad okot a felnőtté váló ember életében a téves önértékelésre. „A nekem minden jár” személyiségű, gyakorta sikeres emberekre gondoljunk elsősorban.
Kiss Kornélia pszichológust kérdeztük a narcisztikus személyiségzavar ismérveiről, annak elfogadhatóságáról. Felmerül a kérdés: miként lehet különbséget tenni a valódi narcisztikus emberek, és a kisebbségi érzéstől, önértékelési zavartól szenvedő, szorongó, gyermekkori terhet cipelő, a külvilág felé mégis empatikus, segítőkész személyek mentális állapota közt?
- A legjellemzőbb különbég, hogy a narcisztikus ember nem empatikus, nem képes igaz hittel, őszintén embertársai felé fordulni, ha segítségre van szükségük, vagy csak néhány jó szóra. Elvárják a feltétel nélküli érdeklődést, figyelmet és támogatást, alkalmazkodást, mivel mindenkinél magasabb rendűnek, nagyszerűbbnek érzik magukat. Épp a kétségeik miatt táplálják ezt az érzést magukban. A lelkükben, a tudatukban jelen van a kishitűség, a szorongás, a belső békétlenség, de ezt véletlenül sem mutatják a külvilág felé. Esendőnek senki nem láthatja őket, akkor odavész a dicsfény, a tiszteletet megkövetelő elvárása.
A nem narcisztikus személyeknél a szorongás, a kishitűség, az önbecsüléshiánya gyakorta megmutatkozik a viselkedésükben, a beszédükben, a mozdulataikban, a szocializációs készségükben, az önértékelésükben, a családban betöltött szerepükben. Ők csak ritkán tudják eltitkolni a problémájukat, épp azért, mert nem játszmáznak, hanem valóban megélik a szorongást, önmaguk leértékelését, és ezen csak akkor tudnak változtatni, ha tudatosan elhatározzák addigi problémáik átértékelését. Ha szakemberrel vagy jó baráttal, társsal megbeszélik a kellemetlen állapot eredetét. Fontos, annak a változáshoz vezető útján elindulni. Ők nem másokon átgázolva akarnak érvényesülni, inkább hátralépnek kettőt, hogy másnak teret adjanak. Ez sem jó mert, ha az ember nem becsüli, nem szereti, nem fogadja el magát, az önértékelése örökké labilis lesz, ami kihat minden kapcsolatára. A szorongó ember nem akar, nem is képes tündökölni, inkább elfojtja az érzéseit. A szorongásnak számos oka lehet. A leggyakoribb a nehéz szociális helyzet, a létért vívott harc, a túlzott stressz, mely a túlhajszoltsággal, a munkahelyi, és az otthoni megfelelési kényszerrel karöltve jár, a külső, személyes adottságokkal való elégedetlenség, a társtalanság, gyermekkori trauma.
- Mire nem képes a narcisztikus ember, amit a normál személyiségű, de szorongó társuk megtesz a jó cél érdekében?
- A szorongók képesek elnézést kérni, beismerni azt, ha hibáztak. Túlságosan is erős bűntudattól gyötrődnek, ok nélkül. Nem teszi őket boldoggá csupán a tárgyi, vagy az anyagi javak halmozása, nem képzelik, hogy csakis az a helyes, igaz állítás, amit ők mondanak. Nem maradnak közömbösek, ha másnak segítségre van szüksége. A narcisztikus ezt mind fordítva gondolja és teszi.
Végtelenül önzők, amit soha nem ismernek be. Nincs szükségük egyenjogú kapcsolatra senkivel, mert hiszik, nélkülük a „Föld nem is forogna”. Ehhez persze kell egy olyan társ vagy férj, feleség, aki nagyon hasonló személyiségvonásokkal rendelkezik, így remekül és „egy szólamban énekelnek” a saját házi „kórusukban”. A nem összeillő párok, ha az egyik fél egészséges, előbb- utóbb elválnak, mert a narcisztikussal nem lehet tartósan együtt élni anélkül, hogy ne sérülne a másik fél testi-, lelki egészsége.
A nárcisztikus jellemű fél keresetlen szavakkal, cselekedetekkel, viselkedéssel a végsőkig kitart: nem ő a sérült, hanem az addig egyébként egészséges lelkű és gondolkodású párja. A nárcisztikus, önző, kiszámíthatatlan viselkedésű, lekezelő, gyakorta agresszív kommunikációval érvelő ember mesteri módon készíti a csapdákat, s módszeresen kergeti az „őrületbe” a társát, vagy épp a gyermekét.
- Mit gondolnak a környezetükben élőkről a narcisztikusok?
-
- Nem keresik az egyenjogú kapcsolatot másokkal, hiszen az csorbítanák a magukról kifelé mutató nagyszerűségüket. Nem zavarja őket, ha vérig sértenek valakit, amire magyarázattal sem szolgálnak. Ők azok, akik elnéznek az emberek feje fölött, nem tartanak szemkontaktust, kivéve, ha az érdekük mást kíván egy beszélgetés, tárgyalás során, de gyakorta rezdüléstelen marad az arcuk, vagy túlzott, nem őszinte mosollyal, nevetéssel reagálnak. Kínos pillanatokat idéznek elő a hallgatással vagy a teátrális kitöréssel. Őket akkor lehet elbizonytalanítani, s egyben eltávolítani, vagy messze űzni önmagunktól, ha megneszelik, hogy van önálló véleményünk, amitől nem tántoríthat el beteges viselkedésük, ha nem hódolunk be öntelt személyüknek, és a bírálatukhoz is bátorságot veszünk. Ezt nem viseli a narcisztikus ember. Ha mégis szóvá tesszük a sérelmeinket, nehéz egyenrangúnak érezni magunkat. Ettől a pillanattól, a nárcisztikus megrögzött ellenfele leszünk. Amúgy is csak arra kellünk neki, hogy szolgáljuk, elismerjük, de úgy és akkor, ahogyan ő kívánja, mivel a félelmeit, a kétségeit ezzel kompenzálja. Boldog, ha megalázkodunk, és győzedelmeskedik felettünk. Ha mégis „szent a béke” az egészséges ember könnyes szemmel boldogan megölelné az önző embert, mert a békességben reménykedik minden vita után. Csakhogy a nárcisztikus nem képes megváltozni soha. Ránt egyet a vállán, nem ölel vissza. Folytatja beteges játszmáit, a szabályai szerint.
- Mi a legjobb fegyver ellenük? – kérdez vissza a pszichológus – Az, ha nem reagálunk a kicsinyes, de mérgező támadásukra, és erősek maradunk minden sérelem, megbántódás, kirekesztés ellenére. A közöny számukra ugyanis maga a pusztulás, a szégyenérzet, hogy nem nyerhették meg a csatát.
- Miként alakul a közös élet, a párkapcsolat, ha csak az egyik fél viseli a narcisztikus személyiségzavar vonásait?
-
- Ha csak a nő, vagy csak a férfi narcisztikus, a poklok poklát éli meg az egészséges fél, és képtelen sérülés nélkül a kapcsolatban élni, feltéve, ha el nem válik azt követően, miután elviselhetetlen lett minden nap a személyiségzavaros illető mellett. A sérült fél a sértődékenység, a sértettség, önmaga tökéletesnek vélt világába menekül. Kritikát nem fogad el, s minden módon bebizonyítja, hogy ő a szenvedő alany, ami persze nem így van. A szenvedő társ egyszer megunja a megfelelési kényszert, a megaláztatást, a büntetéseket, a szorongást, a sértegetéseket, úgy persze, hogy előtte évekig mindenben a párja kedvében jár, figyelmével elárasztja, akár a gyermekeik kárára is, a család „szentége” okán, és mindig magában keresi a hibát. Reménykedik, hogy holnap jobb lesz. Felesleges. A narcisztikus embert nagyon nehéz meggyógyítani, olykor lehetetlen. A válást mégis a beteg férfiak kezdeményezik.
- A narcisztikus férfiaknak mi a legjellemzőbb vonásuk?
- A narcisztikus személyiségzavarral küzdők kétharmada férfi, de ne felejtsük el, nők nevelték fel őket, vagyis akaratuk ellenére, valamit elrontottak, nem jól cselekedtek gyermekük nevelése során. Lételemük a dominancia, a hatásgyakorlás, nem bíznak senkiben, tipikus módszerük az elnyomás, a zsarnokoskodás, a büntetés, a helyzeti fölény fitogtatása, s gyakorta mások lekezelése, megalázása. A munkahelyén, ha vezető feladathoz jut, ne higgyünk a műmosolynak, és a nagy ígéreteknek, mert ritkán tartja be a szavát, vagy csak hosszas késedelemmel, mintha arra nem is emlékezett volna.
A kóros narcisztikus ember ugyanis csak azt az én állapotot képes elviselni, amikor ő van fölül, vagy kizárólagosan irányít, és provokálja a meg sem érdemelt elismerést. Így, nagyon cselesen, együttérzést színlelve ott, és akkor kapja a pofonokat az elégedetlenkedő munkatárs, amikor arra nem is számít. Nos, a narcisztikus férfivezető ettől elégedett, és boldog lesz, mert a „meccset” ő nyerte meg. Épp úgy, mint a magánéletében.
