Van egy történetem. Arról, hogy a Mikulás levelet hozott nekem egyszer. Nem hiszik? Pedig így történt. Sok évvel ezelőtt a Facebook oldalamra röviden kiposztoltam ezt, másnap egy ünnepségen mellém ült az akkor még számomra ismeretlen hölgy, aki Debrecen kulturális életének egy meghatározó személye és azóta a barátom is, és a kezembe nyomott egy doboz csokoládét. Azt mondta:
– Köszönöm. Köszönöm, mert eszembe juttattad a nagyszüleim világát.
Na ezt a történetet osztom meg most.
1978-at írtunk és, mint minden december 5-én, úgy akkor is nagyon vártam a Mikulást. Nyolc éves nagyfiú voltam már, de még mindig hittem benne. Abban, hogy eljön, és azzal a kis csomaggal, amit az ablakba tesz, megerősíti bennem a hitet. A hitet, hogy létezik ő és a szeretet.
Azon az estén is előkerestem a kis piros műanyag csizmámat és az ablakba tettem. Valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy a vénkerti tízemeletes ház, hatodik emeletére, az ablakon belül, hogyan tud letenni egy csomagot nekem. Nem voltam én buta fiú, de nem érdekelt a hogyan. Illetve az is érdekelt, csak nem akartam megtörni a varázslatot. Szerintem ezzel minden gyermek így van. Másnap reggel, amikor felébredtem, rohantam az ablakhoz, és nagyon meglepődtem. Egy csomag sajtos tallér volt a csizmában és egy levél. Nem értettem az egészet, leültem és olvasni kezdtem. Valami ilyesmi volt a szöveg:
„ Kedves Zsoltika!
Kérlek, ne haragudj, de mire hozzád értem, már csak ez a tallér maradt. Elfogytak a csomagok. De rövidesen meglátogatlak újra, és pótolom neked az ajándékot, mert jó fiú voltál.
A Mikulás”
Nem akartam elhinni. Levelet írt nekem a Mikulás. Mutattam az édesanyámnak, aki a szokásos tejeskávét csinálta nekem, amit minden reggeli induláskor meg kellett igyak. Meglepődött és szemlesütve megjegyezte, hogy akkor hozzám kétszer fog jönni a Mikulás.
Aznap reggel boldogan vittem az iskolába a levelet, mert ilyenkor mindenki vitt magával a csomagból néhány édességet, hogy eldicsekedjünk egymásnak, ki milyen finomságot kapott. Amikor mutattam a levet nekik nem hitték el, hogy valóban a Mikulás írta, és hiába bizonygattam a magam igazát, nem jártam eredménnyel. Sőt, azt mondták, hogy én írtam. Ez nagyon bántott és nem éreztem magamat jól aznap közöttük. Nem azért mert nekem nem volt édességem, hanem azért, mert nem hitték el.
Délben hazamentem, megettem a kedvencemet, a pirított grízt cukorral megszórva és leültem a tv elé, hogy a délutáni mikulásos műsorokat megnézzem, kezemben a levéllel.
Felnőttként értettem meg, mi történt.
A szüleim nem kerestek sokat, egyszerűen éltünk egy 35m2-es panellakásban négyen a testvéremmel. Viszont eszembe sem jutott, hogy nélkülöznék. Amikor kellett, akkor mindig előteremtették a szüleim a rávalót, de most nem sikerült.
Apa édesanyja, az én nagymamám, nagyon beteg volt már akkor. A Klinikán ápolták. A szüleimnek és a családunknak, ahhoz, hogy a nagymamámért mindent megtegyenek nem maradt a fizetésükből szinte semmi sem. Ezért nem tudott nekem a Mikulás csomagot hozni. A nagymamám, két nappal rá visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Még egy pillanatra tudtam vele találkozni. Nagyon szerettem őt. Ő volt az a nagyim, aki Erdélyben, Maroskeresztúron született. A nagypapám debreceni legény volt, a háború alatt ismerkedtek meg, majd amikor az véget ért, és a család együtt lehetett, visszatoloncolták őket Debrecenbe. Amikor nála aludtam, a Hunyadi utcán, akkor esténként mesélt nekem. Elfektetett az ágyon, rám terítette a nagy dunyhát, ami alatt reggelig meg sem tudtam moccanni, és mesélt. Mesélt erdélyi hercegekről, királyokról, akik a Máramaros és Csík között számtalan mód lehettek, mert minden estére volt egy története róluk. Repültünk egymás mellett feküdve, Székelyföld hegyei közé. A nagymamám csodálatos világot teremtett nekem. Igazi mesevilágot. Pedig a nagyim szívéből kitéptek egy darabot azzal, hogy el kellett hagyja a szülőföldjét, viszont szerette nagyon nagypapámat, aki szintén ott akart letelepedni, de jött vele vissza Debrecenbe. Nagyon fiatalon haltak meg mindketten, és Advent idején. Megviselte őket a háború, és az, ami azután volt, és ahogy bántak velük.
Azon a karácsonyon a Jézuska, bár járt nálunk, de nem tudott ajándékot hozni. Éreztem, hogy ott volt.
Néhány héttel később, vagy akár sokkal is, egy reggel, az ablakba készített piros műanyag csizmában volt egy csomag. Nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy amiben én hiszek, az létezik. És most is létezik.
Van egy történetem. Arról, hogy egyszer, a Mikulás levelet hozott nekem, és elhiszem, hogy azt ő írta.
Ma már több mint ötvenévesen is ugyanúgy várom a Mikulást, ahogy gyerekként. Hiszem, hogy van, mert hiszek a szeretetben. Hiszek abban, hogy senki sincs egyedül. Kell legyen a világban valaki, aki ha csak egy aprósággal is, de meg tudja mutatni, hogy fontosak vagyunk a számára, és gondol ránk. Mindenkinek szüksége van erre az érzésre. Ha nem lenne a Mikulás, akkor…
