Már nagyon régen jártam arra. Az elmúlt években mindig csak szaladtam, elkerültem, de vetettem rá néha egy pillantást, még ha lopva is.
Nem tudom miért, de ma arra mentem, hogy megnézzem újra. Ott van-e még? Ahogy megálltam előtte, előtörtek belőlem a gyermekkori emlékek. Elolvastam a rajta lévő tábla szövegét és közben elővettem a telefonomat, hogy készítsek róla egy fotót. Egy fotót, ahogy a lícium fa mögött a Nagytemplom tornya nyújtózik a Nap felé. Ebben a pillanatban megjelent a fa hátterében egy középkorú hölgy.
– Készítse el nyugodtan a képet, megvárom. Ráérek. Láttam, hogy olvassa a fa történetét és gondoltam én is idejövök és lefotózom, hogy elküldjem a gyerekeimnek és persze nekem is meglegyen – mondta mosolyogva.
Nem szoktam szóba állni idegen emberekkel, jobban szeretek magamban gondolkodni, de olyan kedvesen szólított meg, és talán az emlékek hatására is, de válaszoltam neki.
– Köszönöm, de már végeztem. Én is azért készítettem a képet. Gyerekként nagyon sokat voltam itt a fa előtt.
– Én is – válaszolta sietve.
– Amikor kicsi voltam akkor a nagymamám, mivel itt lakott a közelben, hetente többször elhozott és minden alkalommal elolvasta a fa történetét – és ahogy ezt kimondtam, megjelent előttem a nagymamám alakja, ahogy a kezemet fogva, lassan és akkurátusan felolvasta nekem a tábla szövegét.
A hölgy meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott.
– Engem pedig a nagypapám hozott el ide gyakran – mondta válaszul.
Most én mosolyodtam el.
– Ha csak ennyi tanítást kaptunk volna a nagyszüleinktől, akkor is sokat adtak volna nekünk – mondtam neki.
– Igen, igaza van – válaszolta.
– Na átadom a helyemet a fotóhoz – feleltem és elindultam.
– Kezét csókolom – mondtam búcsúzóul.
– Legyen szép napja – köszönt el tőlem a hölgy és ő nem tudta, hogy ez így is lett.
Milyen érdekes is az élet. A nagyszüleink, akik itt éltek Debrecenben, az ódon városi falak és az akkor már gombamód növekvő beton falak között, megtanítottak nekünk valamit. Keresni a szépet és megállni előtte. Megállni, figyelni rá és tisztelni azt. Fontos és büszke örökség ez.
A fává nőtt „ördögcérna” története, a mi történetünk és persze a városunké. Azé a városé, ahol jelképesen minden „nagy” vallásnak van egy ilyen fája, mély és erős gyökerekkel.
Szöveg és fotó: bohem
