Kell, hogy legyen olyan hely a világon ahol el tudunk bújni, ahol nem leszünk céltáblája senkinek és semminek. Kell, hogy félre tudjunk vonulni anélkül, hogy megfojtson bennünket az, amit menedéknek hiszünk, vagyis az otthonunk. Kell, hogy érezhessük, igen tartozunk valahová, valakikhez, valakihez.
Gyerekkoromban nagyon szerettem bóklászni a belváros régi házai között. Az ódon falak biztonságot adtak. Abban az időben nagyon sok gyerekcsapat járta ezeket rejtekhelyeket. Mi nem verekedtünk a grundokért, az ottlét jogaiért, inkább beleképzeltük magunkat az akkori gyerekfilmek világába. Nem voltunk szuperhősök, és világmegmentők, csak gyerekek, akik eljátszották a felnőttek és az álmaik világát. Ha pedig már sok volt egymásból, akkor elhúzódva a házak egy szegletében, órákig gondolkodtunk és ábrándoztunk. Nem láttuk mi zajlik igazán. Amikor felnőtt lettem, akkor jöttem csak rá, hogy ezek a belvárosi falak, annál többet is mondanak. A századelős Debrecen világától a háborúk keserves évein át a kommunista rendszer értelmezhetetlenségéig.
És ezeknek a debreceni falaknak az emlékei rejtik a mi hőseinket.
Az én nagyapám egy hős volt. A második világháború viszontagságai után a kommunizmus kegyetlen világát kellett megélnie és mivel ragaszkodott ahhoz, hogy egyházi emberként éljen, bűnhődnie kellett. Senki nem értette az ismeretségében, hogy a legmelegebb napokban is miért járt hosszú ujjú ingben és hosszúnadrágban. Szégyellte a sebeit. Havonta egyszer bevitték vallatni, és dorongokkal verték a karjait és a lábait, hogy hagyja el a hitét. Ő pedig ezt állta.
Amikor pedig 56-ban, és pont 65 évvel ezelőtt, apa a Kossuth utca környékén járt tizennégy évesen, bámészkodott és nézte hogyan élesedik a helyzet a tüntetők és az államvédelmiek között, egy férfi az utcájukból odalépett hozzá és nyakon vágta.
– Jóska, ha nem mégy most azonnal haza, akkor szétrúgom a seggedet –mondta neki határozottan és valószínű ez mentette meg őt attól, hogy vagy lelőjék, vagy bevigyék, ahogy a többieket.
Az akkor tizennégy éves édesapám hosszú szárú zokniban és kifordítottan hordott térdnadrágban (merthogy olyan szegények voltak, hogy egy nadrágja volt, és csak akkor hordhatta a nadrágját a színén, ha ünnep volt) rohant haza a Darabos utcába.
Ez 65 évvel ezelőtt volt, 1956-ban.
Ők az én hőseim. Egész életemben olyan szerettem volna lenni, mint ők. Akik ragaszkodtak a hitükhöz, az identitásukhoz, mert itt éltek debreceniként Magyarországon.
Kell, hogy legyen egy hely a világon, ahol elrejtőzhetünk; ne legyünk célpontjai senkinek és semminek, és Debrecen belvárosában vannak olyan helyek, ahol ….
Szöveg és fotó: bohem
