Ha veszítettél már el valakit, bárkit, akit ma is szeretsz, anyát, apát, gyermeket, igaz szerelmet, társat, barátot, akkor tudod, hogy az adott pillanat, legkegyetlenebb percében szeretted Őt a legjobban, legtisztábban. Érezted a lelked legmélyén, vége és nincs visszaút. Amikor a sors, a valós élet, bárki, bármi legyen az, messze löki tőlünk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül -, nem szerettünk, akit örökké szeretünk, most is szeretjük -, a hiányában döbbenünk rá, mennyit tévelyegtünk, bután okoskodtunk, megbántottuk olykor.
Ki gondol erre, amikor élünk, szeretünk, vagy önző módon viselkedünk?
Utólag, mindent csak utólag, amikor késő. Gondolunk-e egyáltalán arra, hogy egyszer késő lesz? Most pedig, amikor nincs velünk, s nem lesz karácsonykor sem, soha többé, honnan tudjuk, hol keressük.
Érezzük talán, mert annyira hiányzik, hogy a gyertyafényének táncában is felfedezzük, bizonyosan velünk van, azért imbolyog a láng. Ki tudja. Kapaszkodunk az emlékekbe, a hitünkbe. Szétszakad a lelkünk.
Érzed az érintését, az illatát, hallod a hangját, látod a mosolyát, a szépséges tekintetét, néha az utcán látsz valakit, s a nyomába eredsz, talán ő az, oly nagy a hasonlóság. Nem bolondultál meg, csak végtelen fájdalommal érzed a hiányát. Kérlelhetetlenül.
Nem tudsz mit tenni, még nem ismered az Ő Országát, így elképzeled valahová, lehetőleg békés, szép helyre, s az emlékeket idézed, de már nincs veled. Abban a világban, amit oly keservesnek és nyomorultnak érzel a szeretett személy nélkül. Élned kell tovább.
Az emlékek mindig érkeznek, elég, ha rápillantasz a fotójára, vagy hallasz egy dallamot, a közös szertartásaitok, a mára megfakult napok, hiába igyekszel mosolyogni, kevés. Összerezdülsz a saját fájdalmad, s a hiánya ólom súlya alatt.
Nem mondjuk, hanem viseljük a gyászt, a fájdalmas veszteséget. Nem véletlenül találták ki az őseink a gyászévet, amit valaha egy esztendeig illet megtartani. Ma már tudjuk, nincsenek kijelölt határok. A szerettünk elvesztését muszáj meggyászolni, elsiratni, végig menni az úton, ami elvezet a csöndes megnyugváshoz. Nem lehet időben meghatározni, nem is szabad, mint ahogyan elfojtani sem kell.
Ma olyan világot élünk, aki erősnek látszik, vélhetően nagyobb erőt hordoz a családban, a munkahelyén. Újabb megfelelés. Nincs erre szükség. Senki nem követelheti ki, hogy erősek legyünk, amikor életünk legnagyobb veszteségét szenvedjük el. Helye van az árnyéknak, a bánatnak, a fájdalomnak, a halálnak.
Régen az elmúlást, az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a gyászmunka, az elengedés ideje, a társas támogatás megkönnyítette a mélységes fájdalom feldolgozást. Erre ma kicsiny lehetőségünk van.
Nem kerülhetjük el a gyász létező szakaszait. A sokk, a tagadás, az elzárkózás, befelé fordulás az elsődleges. Legyen így. Támogassa a család a gyászolót. Ha érezzük, hogy a harag kerekedik felül, a tehetetlen düh, a szerettünk távozásának elutasítása. Éljük meg! Senki nem korlátozhat ebben sem bennünket.
Egy újabb érzés lelkiállapotunk változásában, ami fájdalmakat, sebeket tép fel, ha nem éltük meg a gyászunkát. Nehezebb, mint bármely fizikai teher cipelésénél. Vannak, akik depresszióba sodródnak. Ne hagyjuk magukra őket.
Nem feledünk, de ráébredünk, a mérhetetlen veszteségünk nem töltheti ki a napjainkat. Lassan nyitunk a külvilág felé. Engedni kell a fájó érzéseknek, s a csitulásuknak is. A szeretet, az emlékek ezzel nem szűnnek meg, csak egy másik síkon élnek tovább s velünk.
Hallottak Napján gyertyát gyújtunk értük. Az emlékezés is erősebb. Sokan a temetőkbe mennek szerettük sírjához, vélhetően ez ad nyugalmat a lelküknek. Mások szívesebben emlékeznek egyedül, mert rosszul hat rájuk a temető lélektépő látványa, a tömeg, a sokaság, akik talán évközben ki sem mennek az elhunyt sírjához. Nem ezen múlik az örök emlékezés és szeretet. Nem a szimbólumokon, hiába arra nevelődtünk mi is. A szerettünk lelke nem a sírban pihen, hanem az emlékeinkben, a szívünk legtitkosabb helyén.
Néha csak egy szó, amit még boldogan súgnál a fülébe. Épp úgy, hogy a tekintete ragyogva találkozik a tieddel. Erre vágysz, ezt álmodod fájdalmadat csitítva. Majd egyszer, igen, talán, valahol, a Fényeken túl találkoztok. Egyszer.
