A gyász az életünk elkerülhetetlen része

Ha veszítettél már el valakit, bárkit, akit ma is szeretsz, anyát, apát, gyermeket, igaz szerelmet, társat, barátot, akkor tudod, hogy az adott pillanat, legkegyetlenebb percében szeretted Őt a legjobban, legtisztábban. Érezted a lelked legmélyén, vége és nincs visszaút. Amikor a sors, a valós élet, bárki, bármi legyen az, messze löki tőlünk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül -, nem szerettünk, akit örökké szeretünk, most is szeretjük -, a hiányában döbbenünk rá, mennyit tévelyegtünk, bután okoskodtunk, megbántottuk olykor. 

Ki gondol erre, amikor élünk, szeretünk, vagy önző módon viselkedünk? 

Utólag, mindent csak utólag, amikor késő. Gondolunk-e egyáltalán arra, hogy egyszer késő lesz? Most pedig, amikor nincs velünk, s nem lesz karácsonykor sem, soha többé, honnan tudjuk, hol keressük. 

Érezzük talán, mert annyira hiányzik, hogy a gyertyafényének táncában is felfedezzük, bizonyosan velünk van, azért imbolyog a láng. Ki tudja. Kapaszkodunk az emlékekbe, a hitünkbe. Szétszakad a lelkünk.

Érzed az érintését, az illatát, hallod a hangját, látod a mosolyát, a szépséges tekintetét, néha az utcán látsz valakit, s a nyomába eredsz, talán ő az, oly nagy a hasonlóság. Nem bolondultál meg, csak végtelen fájdalommal érzed a hiányát. Kérlelhetetlenül.

Nem tudsz mit tenni, még nem ismered az Ő Országát, így elképzeled valahová, lehetőleg békés, szép helyre, s az emlékeket idézed, de már nincs veled. Abban a világban, amit oly keservesnek és nyomorultnak érzel a szeretett személy nélkül. Élned kell tovább.

Az emlékek mindig érkeznek, elég, ha rápillantasz a fotójára, vagy hallasz egy dallamot, a közös szertartásaitok, a mára megfakult napok, hiába igyekszel mosolyogni, kevés. Összerezdülsz a saját fájdalmad, s a hiánya ólom súlya alatt. 

Nem mondjuk, hanem viseljük a gyászt, a fájdalmas veszteséget. Nem véletlenül találták ki az őseink a gyászévet, amit valaha egy esztendeig illet megtartani. Ma már tudjuk, nincsenek kijelölt határok. A szerettünk elvesztését muszáj meggyászolni, elsiratni, végig menni az úton, ami elvezet a csöndes megnyugváshoz. Nem lehet időben meghatározni, nem is szabad, mint ahogyan elfojtani sem kell. 

Ma olyan világot élünk, aki erősnek látszik, vélhetően nagyobb erőt hordoz a családban, a munkahelyén. Újabb megfelelés. Nincs erre szükség. Senki nem követelheti ki, hogy erősek legyünk, amikor életünk legnagyobb veszteségét szenvedjük el. Helye van az árnyéknak, a bánatnak, a fájdalomnak, a halálnak. 

Régen az elmúlást, az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a gyászmunka, az elengedés ideje, a társas támogatás megkönnyítette a mélységes fájdalom feldolgozást. Erre ma kicsiny lehetőségünk van. 

Nem kerülhetjük el a gyász létező szakaszait. A sokk, a tagadás, az elzárkózás, befelé fordulás az elsődleges. Legyen így. Támogassa a család a gyászolót. Ha érezzük, hogy a harag kerekedik felül, a tehetetlen düh, a szerettünk távozásának elutasítása. Éljük meg! Senki nem korlátozhat ebben sem bennünket. 

Egy újabb érzés lelkiállapotunk változásában, ami fájdalmakat, sebeket tép fel, ha nem éltük meg a gyászunkát. Nehezebb, mint bármely fizikai teher cipelésénél. Vannak, akik depresszióba sodródnak. Ne hagyjuk magukra őket. 

Nem feledünk, de ráébredünk, a mérhetetlen veszteségünk nem töltheti ki a napjainkat. Lassan nyitunk a külvilág felé. Engedni kell a fájó érzéseknek, s a csitulásuknak is. A szeretet, az emlékek ezzel nem szűnnek meg, csak egy másik síkon élnek tovább s velünk. 

Hallottak Napján gyertyát gyújtunk értük. Az emlékezés is erősebb. Sokan a temetőkbe mennek szerettük sírjához, vélhetően ez ad nyugalmat a lelküknek. Mások szívesebben emlékeznek egyedül, mert rosszul hat rájuk a temető lélektépő látványa, a tömeg, a sokaság, akik talán évközben ki sem mennek az elhunyt sírjához. Nem ezen múlik az örök emlékezés és szeretet. Nem a szimbólumokon, hiába arra nevelődtünk mi is. A szerettünk lelke nem a sírban pihen, hanem az emlékeinkben, a szívünk legtitkosabb helyén. 

Néha csak egy szó, amit még boldogan súgnál a fülébe. Épp úgy, hogy a tekintete ragyogva találkozik a tieddel. Erre vágysz, ezt álmodod fájdalmadat csitítva. Majd egyszer, igen, talán, valahol, a Fényeken túl találkoztok. Egyszer.

Nyitvatartás, közlekedés és programok – Erre kell számítani Mindenszentekkor a temetőben



Ez is érdekelhet